Mielőtt elválnál, tanulj meg vitatkozni!

Gondolom, hogy egyesek a címmel kapcsolatosan elcsodálkoztak, vagy akár fel is háborodtak. “Vitatkozni?! Még jobban? Ugyan már! Hiszen eddig ezt tettük, mégsem jutottunk egyről a kettőre!”

Rögtön az elején meg szeretném a vitatkozást a veszekedéstől különböztetni. Amikor két ember vitatkozik, akkor azt élik, hogy bár a véleményeik markánsan vagy csak részben, de eltérnek, ennek ellenére tudják: a kapcsolatukat ez nem árnyékolja be. Hogyan lehetséges erre a szintre eljutni? Például úgy, hogy a nézeteltérés hevében az egyik fél kijelenti: “Mi most ezt végigbeszéljük, azzal együtt, hogy a házasságunkat folytatjuk!” Más módon is ki lehet ezt fejezni: “Mondd ki bátran, hogy mi a fontos Neked ebben!” Újabb verzió: “Bár eltér a véleményünk, de ez semmilyen módon sem fog a szakításunkhoz vezetni!

 

Akinek tehát nagyobb a lélekjelenléte, az megerősíti az egymáshoz való odatartozásukat. Ezáltal mindketten szabad teret kapnak ahhoz, hogy különösebb indulatok nélkül a véleményüket “kiengedjék”. A hangsúly a véleménynyilvánítás kifejezésén van!

Mi történik veszekedéskor?

Érvelés helyett erőt vetnek be a felek és megpróbálják az akaratukat keresztülvinni. Elindul tehát a “licitálás”…

 

Győzni próbálnak, mert valamilyen korábbi fájdalom miatt vesztesnek érzik magukat… 

 

A hangerő emelkedésével párhuzamosan tehát kezdetét veszi a sárdobálás. A múltbeli sérelmekkel való bántás mellett egyéb “csalik/régi lemezek” lesznek “belógatva”, mint például a másik családfájának és szennyeseinek az emlegetése. Arra persze a szemben lévő ráharap, és igazán ekkor mélyül el a szakadék. A végjátékban pedig egyszer csak kimondódik, hogy “Ha Te így, akkor én meg elválok!

 

Súlyosabb esetben a gyermekeket is bevonják a szülők a veszekedésbe, akik így válnak áldozattá és néha egyben “tússzá”. 

 

Az előzőekről részletesebben olvashatsz az Érzelmi zsarolás a gyermekkel és Játszmatündér, elég volt Belőled! című blogbejegyzéseimben.

 

Mi zajlik a mérgező civakodás mélyén?

Természetesen számos ok, de köztük is szembetűnő az őszinteség és/vagy a megértés, valamint az empátia hiánya. Amit kiemelnék, hogy talán a legnehezebben a saját félelmeinket tudjuk felvállalni. Mégis pontosan ez az a feladat, amelynek “bevállalása” tudja legjobban megnyitni a teret a másik számára.

 

  • Attól félek, hogy egyedül maradok!
  • Attól félek, hogy elutasítasz!
  • Attól félek, hogy kevés vagyok Neked!
  • Attól félek, hogy nem vagy elég jó!
  • Attól félek, hogy nem bízhatok Benned!
  • Attól félek, hogy nem számíthatok Rád!
  • Attól félek, hogy nem kellek!

 

Bátorságpróba kimondani ezeket a mondatokat, de megéri!

A harag nem jó tanácsadó!

 

A klienseimnek fel szoktam ezért vetni: mi lenne, ha a válás gondolatát egy fix időpontig, mondjuk 6 vagy 12 hónapig félretennék, és addig megtanulnák felvállalni a véleményüket? Lehet először – bölcsen – el nem küldött leveleket is írni, amelyekről itt írok.

Érdemesnek tartom a korábban befektetett energiákat, valamint a múlt gazdag tapasztalatait és eredményeit nem azonnal lesöpörni, hanem az őszinteség, és így a megértés mélyebb szintjeit kipróbálni. Az újfajta nyíltsággal – önmagam adásával – párhuzamosan az önszeretetben és a baráti kapcsolatokban szintén magasabb lépcsőfokokra szükséges fellépni! Így jön meg ugyanis a “kakaó” a bátorsághoz! Akik pedig belejönnek a vitatkozásba, egyre könnyebben és többször teszik fel automatikusan a következő kérdést:

Mi a fontos Neked ebben?

 

Ha maradt még szeretet a szívedben a társad iránt, akkor tegyél egy próbát, és kezdd el felvállalni a véleményedet! Légy kíváncsi az övére is! Ha pedig 12 hónap múlva sem kapsz érdemleges válaszokat, akkor fogadd el a döntését: elengedett Téged…

Kitartást és bátorságot kívánok!

 

 

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

www.drdomjan.hu 

További motivációs gondolatok:

https://www.instagram.com/dr.domjan

 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom: